2016. 08.13. vasárnap
A Gróf Tisza István  lovas emléktúra résztvevőire Magyardécsén virradt. A tábor egy nagyon alkalmas helyen volt, ami mind a lovaknak, mind a huszároknak paradicsomi állapotokat biztosított. Bíró Zsuzsi kényesztette is a lovakat, almát adott nekik, de nem ám egészben, hanem szeletelve. Inni friss forrás vizet ihattak négy lábú barátaik.
A Martonos házaspár és lányuk, Zita, valamint segítőik hurkát, kolbászt  és  zöldséget tálaltak reggelire. De már a nagy üstben készítették az ebédet is a décseiek. Reggeli  után a dísz egyenruha igazítása, a csizma kivikszolása következett, hiszen elegánsan, énekszóval, díszmenetben vonultak végig Magyardécsén a debreceni huszárok. Istentiszteletre voltak hivatalosak. Fekete János a magyardécsei református lelkész nem először köszöntötte a falu templomában őket.
2009-ben már jártak itt, akkor a templomkertben lévő első világháborús emlékmű felújításához adtak támogatást.
Az istentisztelet végén Csontos János huszárhagyományőrző, százados kapott szót, aki megköszönte a magyardécsei lakosságnak  a szívélyes vendéglátást. Emléklapot adott át Dr. Vargha Noéminek a csapat állatorvosának, és Szentgyörgyi Zsoltnak. Bodnár Dániel – aki a túra egyik  támogatója - meglepetés ajándékot kapott. Fekete János lelkész úr köszönő oklevélben részesült, ő pedig minden huszárnak igével ellátott emléklapot nyújtott át.  A Himnusz eléneklése után a templom előtt együtt fújták a Kossuth nótát és első világháborús énekeket. Kettes sorban dalolva tértek vissza a táborhelyre, ahol már a kész ebéd várta őket.  A gulyás elfogyasztása után megköszönték a Martonos házaspár és barátaik kedves vendéglátását.
A falu román nemzetiségű alpolgármestere is köszönetét fejezte ki a huszárok látogatásáért és arra kérte őket, hogy jöjjenek  máskor is. Ebéd után Bodnár Dániel csikós bemutatót tartott, melyet Juhász Imre strázsamester kommentált. 
Ezután felnyergelték lovaikat és a faluban kapott lovas vezetővel az élen elindultak a hegyeken át Szépkenyerűszentmártonba. E gyönyörű településen a száz éves, üresen álló parókiában szállásolta el őket Orbán Tibor és Kolumbán Annamária lelkészházaspár. A lovak a romos iskolaépület udvarán kaptak helyet. A szentmártoniak a harangozójukkal az élen elmentek friss szénát kaszálni az állatoknak, az asszonyok kemencében készítették a vacsorára valót. A lelkész úr elment, hogy „harangozzon”  - ez annyit tett, hogy beszólt minden házhoz, hogy nem soká jönnek a huszárok! Nyolc órára össze is gyűlt a nép és Juhász Imre alelnök úr és Csontos János elnök úr bemutatta az egyenruhát és a hozzátartozó felszerelést: kardot, tölténytáskát, stb. Szépkenyerűszentmárton a hegyek között egy völgyben fekszik, nincs lehetőség telefonálni,  ezért elég nehéz volt a lovasokkal tartani a kapcsolatot. De a Polgármesteri Hivatal előtt egy parányi helyen volt térerő és már azt üzenték, hogy látják a templomtornyot és ereszkednek le a szőlősben. Egy kislány lélekszakadva  futott s jelentette: Megjöttek!
Egy néni verssel  és virággal köszöntötte a huszárokat, vacsora után, a zenés presbiteri találkozón zengett a gyülekezeti ház a katonanótáktólA Gróf Tisza István Lovas emléktúra Beszterce-Naszód megyében az RMDSZ és a Bethlen Gábor Alap támogatásával  valósult meg.(Cs.G.)

2016. augusztus 14. szombat
Somkeréken ébredt a csapat és finom túrós puliszka reggeli után a falu gyönyörű fatornyos református templomát nézte meg .
A templomkertben lévő I. Világháborús emlékműnél fotózkodtak, majd a lelkész  úr mondta el a huszároknak a templom történetét.
Ezek után Csontos János  huszárhagyományőrző százados mutatta be név szerint a huszárokat a jelenlévő helyieknek. A lélek tápláléka után a lovakat szedték rendbe, felkészítve őket a hosszú és izgalmas útra.
Somkerék lakossága is búcsúztatta a debreceni huszárokat, akik a Beszterce-Bethlen-Dés-Kolozsvár rendkívül forgalmas közútján lovagoltak egy darabig. Aztán letértek egy földútra, mely már biztonságosabbnak tűnt.  Bethlen városába beérve a csapat kapott egy önkéntes autós felvezetőt, akivel sikeresen beértek  a városközpontba.
Finom ebédet készítettek számukra, azt elfogyasztva újra lóra ültek  és az autók között elindultak , hogy fellovagoljanak a hegyek ölelte Árpástóra. Ott már órák óta, a falu apraja-nagyja  várta a huszárokat. Csontos János  másfél  órán keresztül beszélt, elmondta az egyesület  történetét, a Gróf Tisza István emléktúra történelmi hátterét, a hortobágyi  ló – a nóniusz – hazánkba kerülésének meséjét. Mikor megérkeztek a huszárok  a nép velük együtt az első világháborús emlékmű elé gyűlt, ahol elénekelték a magyar Himnuszt.
Csontos János százados itt is felsorolta a huszárok nevét, foglalkozását. A gyerekek átadták virágaikat, átvonultak a falu Kultúrházába, ott szeretetvendégségben volt részük. Megköszönve a kedves vendéglátást, újra lóra kaptak és neki a kaptatónak. Magyardécse határában piros-fehér-zöld zászlóval díszített kocsi várta őket. A község főterén a tiszteletadás és bemutatkozás után a lovasok elindultak a falu egyik utcáján. Útközben egy magyardécsei  pedagógus házaspár pálinkával és kaláccsal kínálta őket. Vacsorára töltött káposztával várta Martonos Tamás és kedves családja, valamint barátaik a magyarokat.  Vacsora után a merészebb hölgy huszárok és a férfiak lovaikkal együtt hajtották álomra fejüket a szabad ég alatt. A Gróf Tisza István Lovas emléktúra Beszterce-Naszód megyében az RMDSZ és a Bethlen Gábor Alap támogatásával  valósult meg. (Cs.G.)

2016. augusztus 12. péntek
Hajnalban kelt a csapat, hogy a lovakat elrendezve, megnyugtatva be tudják vagonírozni  azokat a lószállítóba, majd elindultak a határ felé.  A huszárok személyautóval követték őket. A határnál gyors és szívélyes ellenőrzés után folytatták útjukat. Irány Szilágynagyfalu! Ott egy ismerősnél pihentek meg.

A „hepehupás vén Szilágyban „ - Adyt idézve – szépen haladt a huszár karaván.  Ezután négy órás út állt előttük, mely végén Beszterce városának határában találkoztak a marosi huszártársaikkal.
Dés előtt hatalmas kocsi sor torlódott fel – hétvége van, vagy haza vagy vikendezni mennek az emberek. Az eső is eleredt, kicsit lelassult az előrehaladás.
Besztercére érve, a város kapujában alig találtak egymásra a huszárok és a helyiek képviselői, és itt is elkezdett az eső cseperészni.  Letáboroztak a város egy forgalmas nagyáruházának parkolójában. Itt  engedték ki a lovakat a lószállító autókból, végre azok is talajt érezhettek a lábuk alatt.
Az emléktábla leleplezése a történelmi egyházak képviselőinek áldásával, szenteléssel történt.  Az ünnepség a Himnusz eléneklésével ért véget. 
A napot Somkerék településen zárták, ahol Becski Éva a Bástya Egyesület nevében köszöntötte a fáradt katonákat és felszolgálták a családja által főzött finom vacsorát az éhes huszároknak.
Élményekben gazdagon tértek nyugovóra.
A Gróf Tisza István Lovas emléktúra Beszterce-Naszód megyében az RMDSZ és a Bethlen Gábor Alap támogatásával  valósult meg. (Cs.G.)

2016. augusztus 11. csütörtök
A Gróf Tisza István emléktúra 0 napján Létavértesen gyülekeztek a Hajdú-Bihari  megyei lovas  és huszárhagyományőrző közhasznú egyesület lovasai. Csontos János  huszárhagyományőrző a túra vezetője (a jobb oldali képen) rövid eligazitást tartott. Elmondta, hogy hajnali négykor indul a csapat, a nyolc magyar ló speciális engedéllyel ellátott lószállító kamionban, a huszárok személy autóban  utaznak. Romániában csatlakozik Maros megyéből  és  Máramarosból  három ló és lovasaik. Csontos János megmutatta a Magyar Királyi Debreceni 2-ik Honvéd Huszárezred története 1869-1918 c. könyvet, melyet egy hölgy adományozott a hagyományőrző huszároknak. Ebben a könyvben  találtak rá arra az útvonalra , melyet  ezalatt a két hét alatt végigjárnak majd.  (Cs.G.)

Erdély - 1916-2016 -100 év - 2016. 08.12-26. Az I. Világháború román front 100. évfordulóján a 2. debreceni honvéd huszárezred katonáinak emlékére szervezte meg a Hajdú Bihar megyei Lovas- és Huszárhagyományőrző Egyesület e két hetes lovas zarándoklatot, mely Gróf Tisza István nevét viseli . Az augusztus 12-ei indulás után elsőként Besztercében avatnak emléktáblát és a felvonuláson is részt vesznek, majd Bethlen templomában istentiszteleten emlékeznek. Augusztus 17-én Vajdaszentiványban koszorúznak és Sáromberke településen kopjafát avatnak. Augusztus 20-án Bekecs-tetőn és Nyárádmagyaróson a Szent István napi ünnepség keretében hajtanak fejet a Nagy Háború hősei előtt. A következő napon Nyárádszeredában koszorúznak és résztvesznek a Bekecs és a Hortobágy Táncegyüttes tagjaival egy tánctáborban. A túra hátralévő útvonala:Jobbágyfalva, Marosvásárhely, Szászrégen és végül Bátos. A hajdú-bihari huszárok összesen 300 kilométeres távot teljesítenek a két hét alatt.

Sok minden megváltozott. Ebben a sarki házban Irénke néni lakott (errefelé minden néninek kicsinyítő képző volt a keresztnevéhez csatolva). Két éves lehettem, amikor meggyet nyújtott be nekem a kerítés lécei között. Anyunak kis híján megállt a szíve, ahogy meglátta a „véres” kis ruhámat. Az asszony majd húsz éve halott, a házikó pedig azóta is üresen áll. Az örökösök nem tudnak megegyezni a jussukon.
De a zug többi házában sem lakik már senki a régiek közül, leszámítva Icuka nénit, aki viszont simán elmegy mellettem az utcán. A férje, Béla bácsi nem sokkal apám után halt meg. Minden nap egyetlen egy zsemléért karikázott el a kis boltba, és boldogan hozta haza Icukának.
A Zrínyi utca bal első háza az egyik általános iskolai osztálytársam nagyanyjáé volt. Azt beszélik, kitagadta a kisebbik lányát, mert az váláskor a férjénél hagyta a közös gyereket, de csak azért, mert a papa mindenféle földi jót meg tudott adni a lurkónak. Itt sem lakik most senki. A szembe szomszédék Sanyikája viszont állandó játszópajtásom és ovis társam volt, egy személyben. Mellettük Imre lakott, akivel együtt jártunk KRESZ tanfolyamra. Nemrégiben részegen elaludt a szalmakazalban, és rágyulladt a ház. Egyszer láttam őt azóta, emberhez nem méltó égési sérülései vannak.
Pár házzal odébb mégis csak fölriasztja a lányomat két nagy farkaskutya. Ki kell tolnom a babakocsit a kövesútra. Visszaalszik. Csak megijedt. Ennek a sarki háznak a színes virágszirmaiból főztünk levest Beával, ránk is pirított a néni, de hiába. Bea sincs már azóta. Vagyis dehogy nincs! Csak éppen Amerikában él. És az általa feladott csomagokat sűrűbben látom, mint őt.
Az utca végén egy mérhetetlenül gonosz ember lakott, egy bizonyos Lajos bácsi. Engem mindig seprűnyélből alakított sorompóval állított meg, amikor az ebédért bicikliztem a malom felé. Egyszer apu talált rá az utcán. Akkor már haldoklott. Szürke páncéllá állt össze rajta a koszos trikó.
Itt a Vasút utcán annyira erős a nap, hogy egy pelenkát kell fogatnom a babakocsi ekhójához. Pici még a lányom, nagyon bántja a szemét ez a fény. Nekem meg csurog a számba a fényvédő nappali krém.
Na igen, a malom. A rizshántoló malom. Ahol a szüleim húzták le az életüket. A minap mondta egy ismerős anyunak, hogy manapság már nem érdem, ha valaki végig ugyanazon a munkahelyen dolgozott. Szerintem meg az.
A vasútállomáson jártam talán legtöbbet, az itt töltött évek alatt. Főiskolás koromban még forgatókönyvet is írtam róla, de már csak egyetlen jelentre emlékszem; apu áll a peronon, én pedig a távolodó vonatablakból integetek neki, amíg csak látom. És közben szól az Apám hitte, Zorántól. Hatásvadász képsor, de pontosan így történt.
Most felsír a lányom. Teával kínálom, mosolyog, de nem fogadja el. Haladunk tovább. Sejtelmem sincs, fognak-e neki bármit is jelenteni gyermekkorom legfontosabb szereplői és színhelyei. Nem lehet ezt elmesélni, talán nem is kell. Ez úgyis csak a saját, belső mozim. Mégis nyugtalanító az érzés; vajon át tudom-e neki menteni ezt az egész emlékhalmazt. Közben már én sem tudom, merre lehet az apai nagyszüleim sírja. Attól tartok, így múlik el a világ dicsősége.
Sok minden megváltozott. A gyerekkorom legtöbb résztvevője odavan. Hála Istennek édesanyámhoz még haza tudok jönni. De egyszer ő sem lesz többé. Aztán meg én sem.
Nem, nem! Nem ez a jó irány. Most kell megragadni és visszafordítani a pillanatot. Most azonnal. Mert van értelme, igen, volt értelme, komoly, mindent felülíró értelme volt annak, hogy 37 éve, 18 óra 30-kor világra jöttem: a lányom megszületését ünneplem a mai napon.
Hazaérkeztünk. Betolom a babakocsit a házba. Anyu már vár bennünket. Tea, vajas pirítós, ahogy régen, ahogy azóta is mindig. Együtt vagyunk. Ez most jó. Ez jó most nagyon.(írta: Márkus Judit, forrás:facebook.com/markusjudithivatalos)

 Megyek az úton az erdő felé. Elhagyom az utolsó házat. Hajnali csend. Az erdő némaságaba simul bele a madarak szimfóniája. Kövek perdülnek ki a talpam alól. Sovány az út bőre. Azt mondják ez a föld itt követ terem. Fellépek az útról a Bagoly-hegy bokrosába. Alázattal hajtom meg magam, hogy megláthassam, talán lapul alattuk valami. Olykor egy gomba, máskor erdei szamóca, vagy pár szem málna. Arcomba csapódik egy ág - nincs harag - mondom neki. Te vagy itthon. Én csak vendég vagyok. De! Befogad minden: a kitaposott erdei út, a sziklák mellett kezdődő nyárfás, a szedres ragaszkodó ága, a fű alatti tocsogós, az öreg tölgy sziklába kapaszkodó gyökér-karma, a vadcsapások keskeny ösvénye, a lejtők, az emelkedők, egy-egy nagyobb kő, ahol megpihenhetek, ahonnan büszkén mutatja magát a Bükk.
 Megyek az úton, ez erdő felé. Hajnali harmattól vizes a cipőm. Hátamon lépésem ütemére mozdul a zsák. Tele van reménnyel, hogy talán majd visz haza valamit. Kezemben a botom. Hűséges elkísérő társam.
 Megyek az úton a hegyen át. Naponta járom és naponta nézem, mint megunhatatlan kedvest és a kölcsönös vonzalom biztonságában megyek rajta egyedül. Ha mozdul egy vad, megállok. Ha gombát kínál egy bokros felveszem. Az áfonyás apró terméseit is megdícsérem. Tudom hol terem a legjobb málna, a legtöbb szeder, a legbüszkébb vargánya, a zöld galambgomba, az avar alatt megbúvó rókagomba. Tudom hol fordul naposra, vagy árnyékosra az út. Tudom hogy hol szól rám az erdő: Jaj, Te! Itt vigyázz, hogy le ne csússz!
Amikor megyek az úton az erdőn át, az idő velem fut és én otthon vagyok benne, minden percben, mint részese és nem birtokosa.
 Megyek az úton a falu felé. Elérem az első házat. Már hallom a templom harangját és a falu innen-onnan felhangzó zaját, miközben hátul még elköszönőt zeng a madarak szimfóniája. (Írta: Anyóka)

Még el sem kezdődött a virágzása, csak az ígérete volt a levegőben, amikor már elbódított az előérzete. Imádom. Gyöngéden torkon ragad, ha megérzem a hársfa illatát. Most már intenzíven érzem... Ahol élek,tele van a sétány velük. Alájuk állok és nagyokat lélegzem. Az illatok emlékeket idéznek, legtöbbször a kamaszkoromba röpítenek vissza. Olyan intenzív, olyan csodálatos, hogy azt elmondani szinte nem is lehet. Volt egy nagyon kellemes fél órám, amíg ott ücsörögtem a padon... A hársfák alatt. Fogalmam sincs,mitől van az, hogy bizonyos illatok lehengerlőbbek a többinél. Nyilván a hozzájuk fűződő asszociációk miatt. Az erkélyen, ahogy reggelente megöntözöm a virágokat,egészen bódító parfümélményem támad. A házak előtti virágoskertekből a levendula,a liliom, no meg az elhervadt pünkösdi rózsa és a most viruló vadrózsák mind-mind pazar illatfelhővel vesznek körül. Mint egy régi dallam, amit hiába dúdolunk már, nem jut eszünkbe pontosan, legfeljebb félig, hogy izgasson, hogy törjük rajta a fejünket. Erős önmegtartóztatás kell hozzá, hogy ne szakítsak legalább egy szálat a levendulából, hogy az olajos kis fejecskéket szétmorzsolgassam az ujjaim között, vagy a vadrózsából megszerezzek legalább egy szálat... De így csak megköszörülöm a torkom és beszippantom a hársfa virágának illatát.... Átjárta a testem minden sejtecskéjét...(Írta: Kiss Gabriella)

Tanulmányi kirándulást szervezett a karcagi Szentannai Sámuel Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium gépésztecnikus osztálya  2016. június 3-án Nagyrábéra. A tanulók Dr. Farkas Dezső osztályfőnök és Simon Gyula gépész tanár vezetésével  keresték fel a Nagyrábén található Mezőgazdasági Hagyományok Gyűjteményét, mely Ványai Gusztáv egyedülálló néprajzi magángyűjteménye. A tulajdonos így vall honlapján gyűjteményéről:
"...a civilizációs vívmányok rohamos terjedése miatt halálra ítélt tárgyakat szeretném megmenteni a végleges pusztulástól. Azokat, melyeket a nép maga készített vagy vásárolt és használt a maga boldogulására, szükségletei kielégítésére.
Célom, hogy mind teljesebb formában mutassam be ember és tárgy viszonyát, a mezőgazdaságban használt eszközöket mint a társadalmi szükségletek kielégítésének tárgyiasult formáit, hiszen nem a tárgyak fejlődtek a történelem folyamán, hanem az emberi furmány és lelemény, mellyel a munkálkodó ember folyamatosan hozzá igazította szükségleteihez a maga eszközeit..."
A turisztikai látványosság mellett finom ebédet is kaptak a diákok, sőt megkóstolhatták a messze földön híres Ványai féle pálinkákat is.

Püspökladány... szülővárosom. Eszembe jut egy középiskola... Elsétálok előtte. Egy pillanatra elcsendesedem. Eszembe jut egy osztály, egy osztályfőnök, Szabó Zoltán Tanár Úr. A végtelent érzem, illatokat, hangokat, örömet, mint kislány koromban. Az egyszervolt élet örömét és bizonyosságát, ami megismételhetetlen csoda, éppen ezért soha, de soha el nem múlik…Köszönöm a sorsnak, hogy ennyi nagyszerű tanárral hozott a Karacs Ferenc Gimnáziumban össze. Hogy mit kaptam osztályfőnökömtől? Beton alapokat a további élethez. Hogy hitt bennem, és ettől én is hittem magamban. Tele voltam tudással, önbizalommal. Azt tanultam, hogy bátran kimondhatom a véleményem, mert fontosnak tartják mondandómat, figyelnek rám, meghallgatnak- ezt később szép lassan kinőttem, de legalábbis kiderült, hogy az egyenes beszédet nem mindenki értékeli. Hol van már az osztályfőnököm? Tanár úr, most megköszönöm, Hogy tanított engem. A mennyben talán, most is órát tart... Valahol még úgy bennem él az iskolám, szerettem én azt a termet, azt a padot. Belül most is gyermek vagyok. (Írta: Kiss Gabriella)